2014. április 24., csütörtök

Egy ház hangjai




Uramisten, rámtörik az ajtót, gondoltam, mert eleinte egyébként is minden neszre felkaptam a fejem, akár egy idegbajos. Akkor még csak festeni, ebédelni, pihenni jártunk fel, jóformán üres volt a lakás, a csupasz falak között felerősödött minden zaj, mint egy hangszekrényben. De csak a huzat volt. A gázkazán. A kaputelefon is valamelyik szomszédnál szólt, nem hozzánk jöttek.

Ahogyan a bútoraival és a személyes tárgyaival, az ember ugyanúgy a hangokkal is belakja a teret. A karosszék roppanásaival, a kávéfőző kotyogásával, a hűtő búgásával.  Kiismeri, megszokja és végül megkedveli ezeket a hangokat, és a lakása, illetve ideális esetben az otthona hangjainak nevezi őket.

Amely egy metonímia: tér-, idő- vagy anyagbeli érintkezésen esetleg ok-okozati kapcsolaton alapuló névátvitel [1]. Ráadásul az „otthon hangjai” jól nevelt állatorvosi lóként e tünetek mindegyikét egyszerre produkálja. Ám akkor a lakásunknak valójában nincsenek is hangjai, csak a tárgyainknak vannak, a mosógépnek, a rádiónak és az ingaórának, amelyeket otthonról otthonra magunkkal cipelünk, hátunk mögött csak a néma falakat hagyva.

Hangok : fortyog és kattog a kávéfőző. Mikor elcsendesedik, elzárom a gázt, és kitöltöm a kávét. Percek telnek el, majd a kotyogó halkan újra sziszegni kezd. Hűl a fém, emlékezik az anyag. / Bútorban a szú, perceg a gázóra. Másképp kattan, amikor tízest ugrik a számláló.

De nyugalom: hallgassuk meg inkább Alvin Lucier I Am Sitting In A Room [2] című 1969-es művét, melyben maga Lucier egy pár soros szöveget mond el, majd rögzíti és újra meg újra visszajátsza azt, amíg a szobája egyes frekvenciái fel nem erősödnek, és a beszéd összes jellemzője, kivéve talán a ritmusát, lassan teljesen elenyészik. Így amit végül hallunk, az a szoba természetes, rezonáns frekvenciája, amelyet történetesen a beszédhang szólaltat meg. Bár a szöveg szerint Lucier csupán saját beszédének egyenetlenségeit – mindközönségesen: a dadogását – kívánta ekképpen kisimítani, volna itt azért egy erősen szembeszökő (fülbemászó?) fizikai tény. Nevezetesen, hogy a darab megszólalása erősen függ attól, vajon egy tágas katedrálisban, vagy egy belvárosi lakásban adják-e elő. Az otthonunknak tehát van saját hangja, csak kell hozzá egy másik hang, hogy megszólaltassa azt. Kellünk hozzá mi magunk.

Egy szobában ül.

 Kedves Alvin! Kipróbáltam én ezt a frekvenciás dolgot. Az én verziómban a szöveg már a második visszajátszásnál kezdett elúszni. A harmadiknál elbizonytalanodtam: vajon nem csak azért értem-e, mert szóról-szóra emlékszem rá? A hatodikra a hangomból nem maradt semmi, csak alig észlelhető mély és szúrós, fülsértő magas frekvenciák, amiktől egészen konkrétan megfájdult a fejem. Ezek volnának a lakásom rezonáns frekvenciái? Vagy csak vacak a mikrofon? Különben meg a szomszédban folyamatosan fúrtak, faragtak, kopácsoltak valamit; nem tudom, nem ez volt-e a baj. A fúró hangja a falban, akár egy thereminé [3], olyan volt. Bosszúsan kiléptem az erkélyre, kisvártatva a szomszéd ablakban megjelent egy munkás, a szájában cigarettával. Jaj, ugye nem voltunk hangosak, kérdezte szabadkozva.

Hang : A Szív utca 44-ben fúrnak.

A hangok azonban, amelyekre ekképpen kizárólagos igényt formáltunk, a legritkább esetben állnak meg illemtudóan a lakásunk falainál. Hanem, mint egy gyémántfokozatú szcientológus, gond nélkül átlibbennek rajtuk, és a szomszédban találnak értő fülekre. Hűtlenek lesznek hozzánk.
 
Acoustic Territories című könyvében Brandon LaBelle a hangot egyfajta láthatatlan, két embert szorosan összekötő szálhoz hasonlítja, mely idő- és térbeli kiterjedésével (méter, szekundum) azt állítja: ez a mi pillanatunk, ez a mi helyünk. A kettőből létrejövő kapcsolat pedig – még ha csak egy pillanatra is – azonnal megelőlegezi: ez a mi közösségünk, amely egyszerre mindenkié és mégis intimitást nyújt. „A hang” – írja LaBelle – „mindig még az enyém és már nem az enyém egyszerre – képtelenség birtokolni vagy kisajátítani. A hang promiszkuis. Egyfajta hálózatként működik, amely megtanít tartozni valahová, megtalálni a helyünket, s ugyanakkor elenged minket, sodródni hagy”.[4]

Mehr Licht!

 Hangok :  Köztes terek. A gang. Kattan az öngyújtója. Dohányzik. Letüdőzi és kifújja a füstöt. Az emberi mellkas is hangszekrény, ha elég közel hajolunk hozzá. / A lichthof. Állott levegő, galambtetem szerencsére nincs. Vízcsobogás, tányércsörgés, valahol mosogatnak. Elmosódó beszédhangok. Közben a szűk járatban vadul zümmög egy csapdába esett légy. / Az erkély. Az utcán autók húznak el. Egy ember kapualjról kapualjra, kukáról kukára jár, italosdobozokat tapos össze. Szemeteskocsi zúg: szerda van, hétfő vagy péntek. Éjjel egy férfi részegen énekelve megy végig az utcán. Valaki egy emeleti ablakból rászól: kuss legyen már.

A márciusi közgyűlésen felmerült a földszinti járólapok ügye. Hogy a járólapok összetörnek, billegnek. A lakók aggódnak, hogy valaki elbotlik egyszer és kitöri a nyakát, én meg restellem bevallani, hogy kifejezetten szeretem ezeket a billegő járólapokat. Hogy az egyik tompán, a másik élesebben; az egyik mélyebb, a másik magasabb hangon kopog. Hogy amikor valaki végigmegy a földszinten, a lift előtt óhatatlanul rájuk lép, azok pedig zenélni kezdenek, mint egy lithophone, egy kőmarimba, egy járólap-xilofon. A szomszéd ház gangjain is hasonlóképpen viselkedik a burkolat. Sőt, a könyvtárnál, a Szabó Ervin téren is folyton hintázik valamelyik díszkő. Vagy a Művészetek Palotája előtt. Nem beszélve a rosszul záródó csatornafedelekről. Ez egy ilyen város: hasra lehet esni benne. De csitt, ilyesmikről a közgyűlésen nem beszélgetünk.

"Csak ott érzem jól magam, ahol kitörhetem a nyakam."

Hang : két járólap a földszinten. 

A hangszekrény egy nyitott kamra a hangszertesten, amely módosítja és a környező térbe közvetíti a hangszer hangját. A kamrán belüli levegő maga is rezonál és kölcsönhatásba lép a hangszertest rezonanciájával [5]. Hasonlóképpen viselkedik maga a ház: részlegesen zárt és nyitott tereiben szerteszaladnak a hangok, elnyelődnek vagy pingponglabdaként visszaverődnek a falakról; kiszabadulnak és összekeverednek. A közös tereken gyakran csak átsiet az ember, a hangjával és nem utolsósorban a hallásával mégis felméri és belakja azt. Miképpen otthon: megszokja a hangokat és némelyiket megszereti. Vagy a csendet szereti meg

 „A zsibongó hangok kizárása napjaink környezetéből nem feltétlenül az egyetlen cél. Teljes kizárásuk veszteséggel is járna, hiszen nem akarjuk magunkat vákuumban érezni. Nem akarunk süketként élni, ami azt jelentené, nem kapunk hanginformációkat a minket körülvevő világról. Pedig a hangok is tájékoztatnak: a harangszó tudatja velünk, merre, milyen irányban, milyen messze vagyunk a falu, a kisváros főterétől. A nagyobb utcai zaj elárulja, merre húzódik a főutca. A visszhang arról is tájékoztat, mennyire szűk, vagy tágas a tér körülöttünk, milyen magas vagy alacsony házak vesznek körül.

(…) A teljes csend, a süket tér olyan, mintha bekötött szemmel járnánk. A tökéletes csend terében, akár a zenei stúdió visszhangtalan terében, ahol nincs echó, nincs mihez viszonyítva rögzíteni helyzetünket, elbizonytalanodunk. A teljes csend, ha egyáltalán van ilyen, félelmet kelt.” [6]

Nagyon érdekes a ház akusztikája – mondja az egyik szomszéd a gangon  – mindent hallani. Mindent. És a lépcsőházban a visszhangnak, az üres térnek köszönhetően még jobban hallani mindent, mint az ablakon kihajolva. A ház magába szívja a hangokat, jöjjenek bár a harmadik emeletről, a kapualjból, a 44-ből, akikkel egyébiránt is osztozunk az akusztikai téren, vagy akár a környező utcákból. Volt szerencsém hosszú ideig panelházban élni, ahol a lakók a fűtéscsöveken morzéztak egymásnak, fütyültek a szellőzők és hallani lehetett, ahogy a szemétledobóban a nejlonzsákok keresztülzuhannak az emeleteken. Kész rádiószínház. De a panel zárt hangrendszer volt, amelyben világosan tudható, mi van kint és mi bent. Itt, a Szív 42-ben nehezebb magunkat – hogy is írta Batár? – „viszonyítva rögzíteni”. Mit sem sejtve berepülnek a hangok, és valahogy bent ragadnak, csapdába esnek, mint a kalitkába zárt madarak.

Hangok : Álljunk meg a ház egy tetszőleges pontján, és füleljünk. Hol vagyunk, kérdezzük magunktól. Vonathang, nyilván a Nyugati pályaudvarról. Aztán valahol hegedülnek. Valaki rádiót hallgat. Házibuli hangjai, nevetgélés, sikítozás. Petárdáznak. Szilveszter van, zene szól. Valaki szőnyegeket porol. Harangoznak. Talán a Szondi utcában? Vagy a Városligeti fasoron? Hol vagyunk?

És ha már itt tartunk, be kell valljam: a madarak egy cseppet sem izgatnak. Amikor a takaros családi házból beköltöztünk a hatodik kerületbe, a barátaim megütközve néztek rám: a szmogba mégy? A mocsokba? Sehol egy fa, egy tenyérnyi zöld, egy madár? Vállat vontam. 

És mégis, egy márciusi hajnalon a konyhában meghallom, hogy odakint csiripel valami. Kilépek a gangra, hűvös van, madarat nem látok sehol, de csiripel. Gyakran varjakat is hallani. A negyediken galambok élnek. Megülnek a tetőn, burukkolnak, elrepülnek.
 







[1] http://hu.wikipedia.org/wiki/Meton%C3%ADmia

[3]„Lev Szergejevics Tyermen orosz fizikus és asztronómus (…) 1920 telén (…) az Armstrong által feltalált oszcillátorok alkalmazásával betörésriasztó berendezés építésébe kezdett. Észrevette ugyanis, hogy a nagyfrekvenciájú oszcillátorok felé közeledő emberi test megváltoztatja az oszcillátorok által kisugárzott rádióhullámok frekvenciáját. A betörésriasztó berendezéssel kísérletezve döbbent rá, hogy felfedezte a jövő hangszerét. A hangszert, amelyet nem kell megérinteni ahhoz, hogy játszani lehessen rajta. Sikerült egyesítenie a  zenét a hangok előállításának módjával. A thereminjátékosnak, ellentétben az összes eddigi hangszer művészeivel, nincs szüksége speciális izomzatra, fizikai képességre a játékhoz. Ő csak mozgatja a kezeit két, csillogó antenna közelében. Erőfeszítés nélül, az üres teret érintve szólaltatja meg az éter hangját.” (Najmányi László: Theremin. Enciklopédia Kiadó. Budapest 2006.)

[4] Brandon LaBelle: Acoustic Territories. Continuum, London. 2011.

[6] Batár Attila: Láthatatlan építészet. Ab Ovo, 2005.


Bejegyezte: dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)