Egy ház hangjai

Uramisten, rámtörik az ajtót, gondoltam, mert eleinte egyébként is minden neszre felkaptam a fejem, akár egy idegbajos. Akkor még csak festeni, ebédelni, pihenni jártunk fel, jóformán üres volt a lakás, a csupasz falak között felerősödött minden zaj, mint egy hangszekrényben. De csak a huzat volt. A gázkazán. A kaputelefon is valamelyik szomszédnál szólt, nem hozzánk jöttek.

Ahogyan a bútoraival és a személyes tárgyaival, az ember ugyanúgy a hangokkal is belakja a teret. A karosszék roppanásaival, a kávéfőző kotyogásával, a hűtő búgásával.  Kiismeri, megszokja és végül megkedveli ezeket a hangokat, és a lakása, illetve ideális esetben az otthona hangjainak nevezi őket.

Amely egy metonímia: tér-, idő- vagy anyagbeli érintkezésen esetleg ok-okozati kapcsolaton alapuló névátvitel [1]. Ráadásul az „otthon hangjai” jól nevelt állatorvosi lóként e tünetek mindegyikét egyszerre produkálja. Ám akkor a lakásunknak valójában nincsenek is hangjai, csak a tárgyainknak vannak, a mosógépnek, a rádiónak és az ingaórának, amelyeket otthonról otthonra magunkkal cipelünk, hátunk mögött csak a néma falakat hagyva.

Hangok : fortyog és kattog a kávéfőző. Mikor elcsendesedik, elzárom a gázt, és kitöltöm a kávét. Percek telnek el, majd a kotyogó halkan újra sziszegni kezd. Hűl a fém, emlékezik az anyag. / Bútorban a szú, perceg a gázóra. Másképp kattan, amikor tízest ugrik a számláló.

De nyugalom: hallgassuk meg inkább Alvin Lucier I Am Sitting In A Room [2] című 1969-es művét, melyben maga Lucier egy pár soros szöveget mond el, majd rögzíti és újra meg újra visszajátsza azt, amíg a szobája egyes frekvenciái fel nem erősödnek, és a beszéd összes jellemzője, kivéve talán a ritmusát, lassan teljesen elenyészik. Így amit végül hallunk, az a szoba természetes, rezonáns frekvenciája, amelyet történetesen a beszédhang szólaltat meg. Bár a szöveg szerint Lucier csupán saját beszédének egyenetlenségeit – mindközönségesen: a dadogását – kívánta ekképpen kisimítani, volna itt azért egy erősen szembeszökő (fülbemászó?) fizikai tény. Nevezetesen, hogy a darab megszólalása erősen függ attól, vajon egy tágas katedrálisban, vagy egy belvárosi lakásban adják-e elő. Az otthonunknak tehát van saját hangja, csak kell hozzá egy másik hang, hogy megszólaltassa azt. Kellünk hozzá mi magunk.

Egy szobában ül.

 Kedves Alvin! Kipróbáltam én ezt a frekvenciás dolgot. Az én verziómban a szöveg már a második visszajátszásnál kezdett elúszni. A harmadiknál elbizonytalanodtam: vajon nem csak azért értem-e, mert szóról-szóra emlékszem rá? A hatodikra a hangomból nem maradt semmi, csak alig észlelhető mély és szúrós, fülsértő magas frekvenciák, amiktől egészen konkrétan megfájdult a fejem. Ezek volnának a lakásom rezonáns frekvenciái? Vagy csak vacak a mikrofon? Különben meg a szomszédban folyamatosan fúrtak, faragtak, kopácsoltak valamit; nem tudom, nem ez volt-e a baj. A fúró hangja a falban, akár egy thereminé [3], olyan volt. Bosszúsan kiléptem az erkélyre, kisvártatva a szomszéd ablakban megjelent egy munkás, a szájában cigarettával. Jaj, ugye nem voltunk hangosak, kérdezte szabadkozva.

Hang : A Szív utca 44-ben fúrnak.

A hangok azonban, amelyekre ekképpen kizárólagos igényt formáltunk, a legritkább esetben állnak meg illemtudóan a lakásunk falainál. Hanem, mint egy gyémántfokozatú szcientológus, gond nélkül átlibbennek rajtuk, és a szomszédban találnak értő fülekre. Hűtlenek lesznek hozzánk.

Hangok : Amikor hajnali ötkor megnyitja a csapot, a csövön lezubog a víz, és az alatta lakó tudja, hogy felébredt. Csörög a kulcs a zárban: elmegy. Ha behúzza az ajtót: hazajött. Lesiklik a redőny: aludni tér. A hang: információ. / Valahol fülbemászó dallamot játszanak zongorán. 

 

Acoustic Territories című könyvében Brandon LaBelle a hangot egyfajta láthatatlan, két embert szorosan összekötő szálhoz hasonlítja, mely idő- és térbeli kiterjedésével (méter, szekundum) azt állítja: ez a mi pillanatunk, ez a mi helyünk. A kettőből létrejövő kapcsolat pedig – még ha csak egy pillanatra is – azonnal megelőlegezi: ez a mi közösségünk, amely egyszerre mindenkié és mégis intimitást nyújt. „A hang” – írja LaBelle – „mindig még az enyém és már nem az enyém egyszerre – képtelenség birtokolni vagy kisajátítani. A hang promiszkuis. Egyfajta hálózatként működik, amely megtanít tartozni valahová, megtalálni a helyünket, s ugyanakkor elenged minket, sodródni hagy”.[4]

Mehr Licht!

 Hangok :  Köztes terek. A gang. Kattan az öngyújtója. Dohányzik. Letüdőzi és kifújja a füstöt. Az emberi mellkas is hangszekrény, ha elég közel hajolunk hozzá. / A lichthof. Állott levegő, galambtetem szerencsére nincs. Vízcsobogás, tányércsörgés, valahol mosogatnak. Elmosódó beszédhangok. Közben a szűk járatban vadul zümmög egy csapdába esett légy. / Az erkély. Az utcán autók húznak el. Egy ember kapualjról kapualjra, kukáról kukára jár, italosdobozokat tapos össze. Szemeteskocsi zúg: szerda van, hétfő vagy péntek. Éjjel egy férfi részegen énekelve megy végig az utcán. Valaki egy emeleti ablakból rászól: kuss legyen már.

A márciusi közgyűlésen felmerült a földszinti járólapok ügye. Hogy a járólapok összetörnek, billegnek. A lakók aggódnak, hogy valaki elbotlik egyszer és kitöri a nyakát, én meg restellem bevallani, hogy kifejezetten szeretem ezeket a billegő járólapokat. Hogy az egyik tompán, a másik élesebben; az egyik mélyebb, a másik magasabb hangon kopog. Hogy amikor valaki végigmegy a földszinten, a lift előtt óhatatlanul rájuk lép, azok pedig zenélni kezdenek, mint egy lithophone, egy kőmarimba, egy járólap-xilofon. A szomszéd ház gangjain is hasonlóképpen viselkedik a burkolat. Sőt, a könyvtárnál, a Szabó Ervin téren is folyton hintázik valamelyik díszkő. Vagy a Művészetek Palotája előtt. Nem beszélve a rosszul záródó csatornafedelekről. Ez egy ilyen város: hasra lehet esni benne. De csitt, ilyesmikről a közgyűlésen nem beszélgetünk.

"Csak ott érzem jól magam, ahol kitörhetem a nyakam."

Hang : két járólap a földszinten. 

A hangszekrény egy nyitott kamra a hangszertesten, amely módosítja és a környező térbe közvetíti a hangszer hangját. A kamrán belüli levegő maga is rezonál és kölcsönhatásba lép a hangszertest rezonanciájával [5]. Hasonlóképpen viselkedik maga a ház: részlegesen zárt és nyitott tereiben szerteszaladnak a hangok, elnyelődnek vagy pingponglabdaként visszaverődnek a falakról; kiszabadulnak és összekeverednek. A közös tereken gyakran csak átsiet az ember, a hangjával és nem utolsósorban a hallásával mégis felméri és belakja azt. Miképpen otthon: megszokja a hangokat és némelyiket megszereti. Vagy a csendet szereti meg

 „A zsibongó hangok kizárása napjaink környezetéből nem feltétlenül az egyetlen cél. Teljes kizárásuk veszteséggel is járna, hiszen nem akarjuk magunkat vákuumban érezni. Nem akarunk süketként élni, ami azt jelentené, nem kapunk hanginformációkat a minket körülvevő világról. Pedig a hangok is tájékoztatnak: a harangszó tudatja velünk, merre, milyen irányban, milyen messze vagyunk a falu, a kisváros főterétől. A nagyobb utcai zaj elárulja, merre húzódik a főutca. A visszhang arról is tájékoztat, mennyire szűk, vagy tágas a tér körülöttünk, milyen magas vagy alacsony házak vesznek körül.

(…) A teljes csend, a süket tér olyan, mintha bekötött szemmel járnánk. A tökéletes csend terében, akár a zenei stúdió visszhangtalan terében, ahol nincs echó, nincs mihez viszonyítva rögzíteni helyzetünket, elbizonytalanodunk. A teljes csend, ha egyáltalán van ilyen, félelmet kelt.” [6]

Nagyon érdekes a ház akusztikája – mondja az egyik szomszéd a gangon  – mindent hallani. Mindent. És a lépcsőházban a visszhangnak, az üres térnek köszönhetően még jobban hallani mindent, mint az ablakon kihajolva. A ház magába szívja a hangokat, jöjjenek bár a harmadik emeletről, a kapualjból, a 44-ből, akikkel egyébiránt is osztozunk az akusztikai téren, vagy akár a környező utcákból. Volt szerencsém hosszú ideig panelházban élni, ahol a lakók a fűtéscsöveken morzéztak egymásnak, fütyültek a szellőzők és hallani lehetett, ahogy a szemétledobóban a nejlonzsákok keresztülzuhannak az emeleteken. Kész rádiószínház. De a panel zárt hangrendszer volt, amelyben világosan tudható, mi van kint és mi bent. Itt, a Szív 42-ben nehezebb magunkat – hogy is írta Batár? – „viszonyítva rögzíteni”. Mit sem sejtve berepülnek a hangok, és valahogy bent ragadnak, csapdába esnek, mint a kalitkába zárt madarak.

Hangok : Álljunk meg a ház egy tetszőleges pontján, és füleljünk. Hol vagyunk, kérdezzük magunktól. Vonathang, nyilván a Nyugati pályaudvarról. Aztán valahol hegedülnek. Valaki rádiót hallgat. Házibuli hangjai, nevetgélés, sikítozás. Petárdáznak. Szilveszter van, zene szól. Valaki szőnyegeket porol. Harangoznak. Talán a Szondi utcában? Vagy a Városligeti fasoron? Hol vagyunk?

És ha már itt tartunk, be kell valljam: a madarak egy cseppet sem izgatnak. Amikor a takaros családi házból beköltöztünk a hatodik kerületbe, a barátaim megütközve néztek rám: a szmogba mégy? A mocsokba? Sehol egy fa, egy tenyérnyi zöld, egy madár? Vállat vontam. 

És mégis, egy márciusi hajnalon a konyhában meghallom, hogy odakint csiripel valami. Kilépek a gangra, hűvös van, madarat nem látok sehol, de csiripel. Gyakran varjakat is hallani. A negyediken galambok élnek. Megülnek a tetőn, burukkolnak, elrepülnek.

 

---

[1] http://hu.wikipedia.org/wiki/Meton%C3%ADmia

[2] http://en.wikipedia.org/wiki/I_Am_Sitting_in_a_Room

https://www.youtube.com/watch?v=2jU9mJbJsQ8

https://www.youtube.com/watch?v=TSR2LSuzP_M

[3]„Lev Szergejevics Tyermen orosz fizikus és asztronómus (…) 1920 telén (…) az Armstrong által feltalált oszcillátorok alkalmazásával betörésriasztó berendezés építésébe kezdett. Észrevette ugyanis, hogy a nagyfrekvenciájú oszcillátorok felé közeledő emberi test megváltoztatja az oszcillátorok által kisugárzott rádióhullámok frekvenciáját. A betörésriasztó berendezéssel kísérletezve döbbent rá, hogy felfedezte a jövő hangszerét. A hangszert, amelyet nem kell megérinteni ahhoz, hogy játszani lehessen rajta. Sikerült egyesítenie a  zenét a hangok előállításának módjával. A thereminjátékosnak, ellentétben az összes eddigi hangszer művészeivel, nincs szüksége speciális izomzatra, fizikai képességre a játékhoz. Ő csak mozgatja a kezeit két, csillogó antenna közelében. Erőfeszítés nélül, az üres teret érintve szólaltatja meg az éter hangját.” (Najmányi László: Theremin. Enciklopédia Kiadó. Budapest 2006.)

[4] Brandon LaBelle: Acoustic Territories. Continuum, London. 2011.

[5] http://en.wikipedia.org/wiki/Sound_box

[6] Batár Attila: Láthatatlan építészet. Ab Ovo, 2005.

Gang-koncert április 27-én.

Frissen mázolva

Kedves Lakók!

Jövő hétvégén, április 19-20-án postaláda-festést tartunk. Van egy liter krémszínű zománcfestékünk, oldószer, pár ecset, és reméljük, lesz közületek sok lelkes résztvevő, aki szívesen lekeni a ládákat.

Kérjük, hogy jelezzétek, részt vennétek-e, és hogy milyen időpont lenne megfelelő a számotokra!

Köszönjük!

Lakókvíz

Lakókvíz, első rész.

1. Kitől venne hegedűórákat?
2. Kihez fordulna jogi tanácsért?
3. Kinek van egy lassan 17 éves cicája?

Reich Jakab nyomában

Hogy ki volt Reich Jakab, aki a Szív utca 42-t építtette, azt a Budapesti Czim- és Lakásjegyzékből deríthetjük ki, amely a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár adatbázisai között online is elérhető, böngészhető.

„A Franklin Társulat 1880 és 1928 között, összesen 29 alkalommal jelentette meg e fontos kézikönyvet. (…) az adatbázisban összesen 30 kötet, 50523 oldal érhető el kereshető formában.

A kézikönyvek egyebek közt tartalmazzák Budapest betűrendes ház- és telekjegyzékét a tulajdonosok nevével, a képviseleti és az államhatalmi szervek, hivatalok adatait, az egyesületek, a vállalatok és különböző foglalkozáscsoportok jegyzékeit, az iparosok, kereskedők és egyéb szolgáltatásokat végzők listáját; továbbá Budapest lakosainak betűrendes lakcímjegyzékét.” - írják a könyvtár vonatkozó oldalán (http://db.fszek.hu/cimtar).

Képzeljünk el tehát egy telefonkönyvet egy századelős Arany Oldalakkal egybegyúrva. Durván az első kétszáz oldalán találjuk a telekjegyzéket a tulajdonosok neveivel, majd jönnek az udvartartások, hivatalok, egyesületek, betéti társaságok és „egyéb czégek”, aztán az állati oltónyirktermelőktől a hites tolmácsokon át a vívóiskolákig minden egyéb, s az első ezer oldalig jutva letudjuk még a gyárosokat, iparosokat és kereskedőket „foglalkozás és szakma szerint betűrendben csoportosítva”. A következő ezer-ezerháromszáz oldalon, vagyis a kiadvány teljes terjedelmének körülbelül a felén találjuk a lakásjegyzéket, Budapest lakosainak betűrendes névsorával, a foglalkozásuk megjelölésével. Már a mai marketing ismeretekkel megmosolyogtató korabeli hirdetésekért, és az olyan kifejezésekért is érdemes belenézni, mint a borügynök, a bérkocsiiparos, vagy a gabonamegbízott, de nem szórakozni jöttünk, fontos feladatunk van. A Reich Jakab.

Pedig lehetne még szemezgetni.

Kezdjük a ház- és telekjegyzékkel. Eszerint 1908-ban még Singer Ármin és neje voltak a Szív utca 42 alatti, 3214-es helyrajzi számú telek tulajdonosai, 1909-ben azonban már Reich Jakab és kedves felesége. Mivel a nevén kívül egyebet itt nem tudunk meg róla, heves lapozgatás után, és bő ezerötszáz oldallal odébb körözhetünk egy keveset a rendelkezésünkre álló Reich Jakabok fölött, van belőlük hat a lakcímjegyzékben. Játsszunk el a gondolattal, hogy vajon a betűszedő, a lakatos, avagy az olajkereskedő lehet-e a miénk. (Kávémérőre gondolni sem merünk.) Egyik a másiknál szebb perspektíva: Reich úr, aki folyton nyomdafestékes, vagy éppen olajos ujjaival összemaszatolja a kaput, meglehet, valamelyik sötét folt a rozsdás korlátokon épp az ő kezének a nyoma; vagy aki örömmel javítja meg a házban – sőt, az egész utcában! – a kilincseket, saját kezűleg gyártja a postaládakulcsokat, és ha valaki netán otthonából kizárná magát, szükségtelen az ajtónak nekimenni; csak hívják a Jakabot, itt mindenki így szólítja, majd ő megoldja szép kíméletesen.

Hanem fájdalom, ezek mind más Reich Jakabok, bár ezt még az 1914-es évfolyamból nem tudjuk meg, hiába szaladunk érte lélekszakadva - '14-ben egy árva R.J. sem lakik a Szív utcza 42-ben. Felépült a ház, a tulaj meg sehol. De gyerünk tovább: 1915-ben a Franklin társulatnak nem volt érkezése kiadni a jegyzéket, 1916-ban azonban már igen, s ennek a 2251-ik oldalán rá is bukkanunk Reich Jakab mészáros m. –re a Szív utcza 42-ben.

Ott van!.

Egy mészáros mester. Gondoljunk bele, végülis nem rossz az sem: a padlástérben, ahol ma állítólag derékig áll a galambürülék, egykor szépen lengedezhettek a füstölt húsok, a mi Jakabunk lapátkezéhez pedig megszámlálhatatlan hektoliter vér tapadt.

Ha innen visszakövetjük a korábbi lakcímeit, egy igazi pesti vagabund bontakozik ki előttünk, aki 1894-ben a Teréz körúton, 1898-ban a Király utcában, majd 1899-től (1901-1902-ben nyerte el a kis „m.”-et is a mészáros mellé, gratulálunk) 1906-ig a Kemnitzer (a mai, részben Dohnányi Ernő, részben pedig Szófia) utcában lakik. Ezután a Rózsa utca 27, a IX. kerületi Mátyás utca, majd 1912-ben és 1914-ben a Hegedűs Sándor utca 15 következik (amely valójában ugyanúgy a Kemnitzer, csak 1907-ben átnevezték). Az 1913-as kötet 2065-ik oldalán azonban a IV. kerületi Molnár utca 11-ben találjuk, ami azért érdekes, mert a Budapest teljes utcanévlexikona szerint ilyen nevű utca volt az I., II., III., V., stb. kerületekben, csak éppen a IV.-ben nem.

Jól értjük? Reich Jakab egy évig egy nem létező utcában lakott? Beszippantotta volna egy nagyvárosi fekete lyuk, hogy egy év múlva megint a Hegedűs Sándor utcában köpje ki? És mit csinált mindeközben Reich Jakabné? Az asztallapra borulva sírt?

 Természetesen - és a megoldatlan rejtélyekért repeső szívünknek: sajnos - ennél jóval racionálisabb a magyarázat. Nevezetesen, hogy a mai Újpest, és az 1913-as IV. kerület közel sem ugyanaz – utóbbi akkoriban még a Belváros volt. Ahogyan a Wikipédia is írja:

„Budapest egyesítésétől Nagy-Budapest létrejöttéig a Belváros önálló kerület volt Budapest IV. kerületeként, ez azonban 1950-ben megszűnt, területét az V. kerületbe olvasztották, sorszámát pedig az akkor Budapesthez csatolt Újpest kapta meg.” (http://hu.wikipedia.org/wiki/Belv%C3%A1ros_%28Budapest%29)

Az utcanévlexikon persze a jelenlegi kerületek szerint listázza az utcákat. A titokzatos Molnár utca tehát nem más, mint a mai belvárosi Molnár utca, az Országos Idegen Nyelvű Könyvtárral, amely, mit ad isten, éppen a 11-es szám alatt található.

Most, hogy már rendezhetünk Reich Jakab-sétát, a térképen az egyes állomásokat helyes kis marhacsülkökkel jelölve, pillantsunk bele még az iparosok jegyzékébe, hátha az is elárul valamit. Ha mást nem is, annyit látni, hogy Jakabunk hol a lakóhelyén, mondjuk a Teréz körúton, hol pedig másutt, például a Csengery utcában praktizált. Ez utóbbi berendezkedés nyilván kényelmesebb – őszintén: melyikünk kívánná minden reggel magas tarják és gömbölyű felsálak vádló tekintetének kereszttüzében kortyolgatni a kávéját? De a viccet félretéve, az utolsó, 1928-as Franklin-féle címjegyzékben Reich Jakab még vidáman dolgozza fel a húst a Hegedűs Sándor utca 17-ben, egy számmal amellett, ahol évekig lakott. Ez a Szív utcától egy kényelmes, tíz perces séta.

A Hegedűs Sándor - ma Szófia - utca 17. 1898-ban épült.

És bár itt nyomát veszítjük, nagy vonalakban mégis kirajzolódott egy jó 30 évnyi történet. Pedig csak neveket és címeket olvasgattunk.

Felhívás

Kedves régi és jelenlegi lakók! Sokan hallották már, hogy részt veszünk az idei Budapest100 rendezvényen, melynek keretében április 26-27-én megünnepeljük, hogy a ház kereken száz éve, 1914 óta áll. A program még szervezés alatt, de kiállítás, élő zene és vendéglátás egyaránt várható. Itt, és a ház facebook-oldalán (https://www.facebook.com/negyvenketto.szivutca) igyekszünk folyamatosan tájékoztatni az érdeklődőket a dolgok alakulásáról, s ugyanakkor kedvet csinálni az aktív részvételhez, hiszen a Budapest100, amellett, hogy a nagyközönséget igyekszik a házakba becsalogatni, egy hangsúlyozottan a lakók által és a lakók kedvére létrehozott rendezvény.

Kérünk ezért mindenkit, hogy jelezze, mit tenne szívesen hozzá a programhoz, illetve a szervezéshez, mi az, amiben segíteni tudna. Semmi sem kötelező, de közösen rengeteg ötlet megvalósítható.

A hozzászólásokat ide, illetve a szivutca42@gmail.com-ra várjuk.

http://budapest100.hu/fooldal

http://budapest100.hu/hazak/sziv_utca_42..1559.html?&pageid=213